Személyes

Megbolondultam, avagy miért vágtam bele egy új életbe a koronavírus idején?

2020. április 05.

Az ember általában döntéseket nem egyik pillanatról a másikra hoz meg. Én sem arra keltem fel április elsején, bolondok napján, a koronavírus okozta korlátozások kellős közepén, hogy pont ez az ideális nap ahhoz, hogy új életet kezdjek. A miértek gyökereihez éveket kell visszamenni. Egészen pontosan 2015-ig, amikor megműtöttek és kaptam egy második esélyt az élettől arra, hogy éljek.

A rehabilitáció első két éve gyakorlatilag arra ment el, hogy háromhavonta vizsgálgattak, nincs-e valahol a szervezetemben kiújulás. Hála Istennek nem lett, de az az érzés, hogy ott állsz egyedül a kórház folyosóján, borítékkal a kezedben reménykedve abban, hogy a metasztázis és gyanú szavak még csak véletlenül se legyenek leírva, nagyon nem jó érzés. Közben visszatértem újra a munka világába, elkezdtem dolgozni marketingesként egy nagyobb cégnél. Jó érzés volt, hogy van újra ritmusa a hétköznapoknak, van egy fix cél, amiért érdemes minden nap felkelni. Élveztem, hogy „szinte” ugyanolyan életet élek, mint a műtét előtt. Jó volt újra teljes értékű embernek, a társadalom hasznos tagjának lenni.

Volt munkám, az átlaghoz képest jobban kerestem, megtehettem, hogy évente elutazzak több alkalommal külföldre és nem utolsósorban, ott álltak körülöttem a barátaim és szeretteim, akik támogattak az újrakezdésben. Hiszen aki ilyen traumán keresztülmegy, ráadásul örökre elveszíti a lehetőségét annak, hogy gyermeke legyen, az tényleg megérdemli a nyugodt életet és hogy békés öregkora legyen. Én legalábbis így gondoltam és így gondolom a mai napig is.

Az életet valahogy a főzéshez tudnám hasonlítani.  Amikor ott áll a konyhapulton minden alapanyag és csak rajtad múlik, milyen lesz az elkészített étel belőlük. Sós, ízetlen, nyers, túlfőtt avagy tökéletes, ahogy te szereted. A bevásárlókosaramba, mint egy nagy hétvégi bevásárlás során, mindent beleszórtam, hogy hajrá új élet. Szerettem volna visszatérni a „normális” kerékvágásba. Azonban hiába állt a polcomon minden alapanyag, az elkészített ételek egyre kevésbé ízlettek. Az olyan hétköznapi dolgok, mint egy munkahelyi projekt sikeres levezénylése, csak ideig-óráig adtak örömöt. Ettől függetlenül gépiesen tettem továbbra is a dolgaimat a tőlem elvárt alapossággal és minőséggel. Viszont az a szív, amivel egy igazi szakács mesterműveket főz, már nem került bele.

Aztán megszületett a saját „gyermekem” a Traveladdict utazós oldal, egy teljesen új recept alapján. Sosem voltam extrovertált típus, a társaság középpontja, ezért kezdetben a blog célja csupán emlékmentés volt. Arra szántam, hogy saját utazós élményeimet dokumentáljam, megosszam őket a barátaimmal és a családommal, részesévé téve őket is mindazon csodáknak, amiket felszín felett és alatt láttam a világban. Az a műtét után teljesen egyértelművé vált számomra, hogy nekem az utazás terápiás jelleggel bír. Amikor ugyanis utazom, akkor érzem leginkább, hogy élek és élni nagyon jó dolog.

A gyermek cseperedni kezdett, megtette élete első önálló lépéseit és kis barátokat is szerzett. Emlékszem, milyen örömmel töltött el, hogy lettek a Facebook oldalamnak rendszeres olvasói. Hogy Instagramon (itt tudsz követni: instagram.com/traveladdict.hu) pár hónappal az indulás után már 1000 ember volt kíváncsi a történeteimre. Hogy az Index megosztotta címoldalon a cikkeimet, amelyek közül a rekorder azóta is a Kőbányai víztározó (ITT tudod elolvasni) 170.000 kattintással. Majd később jött a lehetőség, hogy a National Geographic és Egy.hu oldalaira is írjak újságíróként és utazós bloggerként. Meg azóta további megkeresések is érkeztek újságok részéről.

Ahhoz, hogy ilyen „sikereket” érjek el két év alatt, kőkemény munkára volt szükség. Napi 8 órában elláttam a munkahelyi feladataimat, majd hazatérve hullafáradtan ismét leültem a gép elé dolgozni. Nemcsak hétköznap, hétvégén is dolgoztam, ha épp nem utaztam. Megfeszített tempót diktáltam magamnak, amiben úgy éreztem, egyre jobban elfogyok.

A korábbi élettapasztalatom (ITT tudod elolvasni) alapján tudtam, nem lesz jó vége ennek. Azt pedig nem szerettem volna, ha egy újabb betegség parancsol megálljt a gyertya két végén való égetésnek. Hónapokon át tartó, hosszas vívódás után úgy döntöttem, elengedem az életemből azt, ami egyre kevesebb örömöt ad. Felmondtam a munkahelyemen április 1-jével és 15 év alkalmazotti lét után kiléptem az ismeretlenbe. Úgy éreztem, ha nem próbálom meg, sosem fogom megtudni, van-e keresnivalóm ezen az úton.

Azzal, hogy meghoztam egy nehéz döntést nem csupán azt jelentette, hogy kapok egy köteg kilépési papírt és mostantól mehetek világgá. Ez a lépés azt is jelentette, hogy hiszek és bízok magamban. Hogy képes vagyok megteremteni az új élethez való feltételeket íróként, szabadúszóként. Hogy el merek indulni a világban. Hogy ha bármi gond is lesz, meg fogom tudni oldani. Hogy ha mégsem sikerül akkor sem fogom kudarcként megélni.  Hiszen sosem azt bánjuk meg az életben, amit megpróbáltunk, hanem azt, amit nem.

Tudom, hogy a koronavírus idején nem az utazóknak áll a világ. Ezt felmértem és elfogadtam, amikor kitartottam a korábban meghozott döntésem mellett, hogy felmondok.  Az élet már megtanított türelmesen várakozni, amikor hónapok mentek el arra, hogy felépüljek és újra tudjak mozogni. Most hónapokat várok arra, hogy a világ felépüljön, hogy újra tudjunk mozogni. Bizakodva várom, hogy egy tiszta lapot kapjak a világtól az újrakezdéshez. Hogy megéljem és megírjam a világot.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik