Személyes

Második esély

2019. március 13.

Március tizenharmadika volt, péntek. A rügyező fák ágain csiripeltek a madarak. A hóvirágok már kibújtak a földből és az ibolyák is itt-ott felbukkantak. Gyönyörű nap volt, a természet lázasan készülődött a tavaszra. Én is készülődtem. Egy új és megváltozott életre egy kórház kórtermében. És arra, hogy kapjak egy második esélyt az élettől.

Külső szemmel nézve az életem már-már idillinek volt mondható. Szerencsés géneket örököltem a szüleimtől, hozzá stabil értékrendet és világlátást. Világéletemben szorgalmas, jó tanuló voltam, pár tantárgyat leszámítva eminens diák. Mindezt nem külső kényszer hatására tettem, hanem magamért, ugyanis gyerekkoromtól fogva azt láttam a környezetem példáján keresztül, hogy kitartó munkával szépen lehet boldogulni az életben. A főiskola befejeztével, közgazdász diplomával a zsebemben, elkezdtem építeni a karrieremet kommunikációs területen. Néhány év elteltével gyakornoki székből vezető pozícióba kerültem.

Mindezt sok stressz és idegeskedés árán, a siker nem hullott magától az ölembe. A kitartás meghozta az eredményét és éveken keresztül élveztem is a munkám gyümölcsét. Márkás ruhák és kiegészítők, csillogó partik, jó kapcsolatrendszer, saját lakás és autó, tehát nagyjából minden, ami a társadalmi normák szerint egy sikeres és karrierista nő szerepköréhez társul. Úgy éreztem, kis túlzással én vagyok az élet császára. Mindent megkaptam és elértem, amit akartam. Ragyogó jövő állt előttem!

2014 júliusát írjuk, 32 éves vagyok. Hangosan ciripelnek a kabócák a fejem felett, miközben épp a medence partján napfürdőzöm Zakynthos szigetén. Furcsa tüneteket produkál a testem: picit vérezgetek, holott még nincs itt az ideje. Biztos a stressz miatt felborult a szervezetem és a hormonháztartásom. Nem lehet semmi gond, hiszen alig egy éve voltam orvosnál rákszűrésen. Világéletemben makkegészséges voltam, sportoltam, egészséges életmódot folytattam. Sosem voltam kórházban, maximum látogatóban. Azért biztos, ami biztos, ha hazaérek, elmegyek orvoshoz. Megnyugtat, minden negatív, ne aggódjak. A baljós jelek ezután megismétlődnek még pár alkalommal, én pedig rendületlenül próbálok a dolgok végére járni, mert érzem, hogy valami nagyon nincs rendben.

Kórházi vizsgálatok sora következett immár új orvosokkal kiegészülve, de az eredmény ugyanaz, minden leletem negatív. Pár hónap sikertelen gyógyszeres kezelés után nem maradt más eszköz, mint egy kisebb műtét és szövettani vizsgálat. Ébredés után az orvos közölte, hogy baj van, de a pontos diagnózisra várni kell. Érdekes, hogy nem is a várható eredmény miatt, hanem azért, hogy nem mehetek haza még aznap, zokogtam a kórteremben. Pár hét elteltével megérkezett a diagnózis: előrehaladott méhnyakrák, áttétekkel. Ezután nagyon felgyorsultak az események és hirtelen március tizenharmadika lett, péntek.

****

A nagyműtét napjáról nincs sok emlékképem. Ahogy arról sem, milyen érzés elveszíteni az eszméletet, védtelenül feküdni, szégyenérzet nélkül, kiszolgáltatva másoknak. Megérintve, felvágva, megfosztva a szerveidtől, majd utána újraalkotva ugyanabban az ágyban felébredni, ahonnan elvittek. Érdekes módon arra, hogy fizikailag mekkora fájdalmaim voltak az első napokban, nem emlékszem. Ahogy arra sem, mennyire megerőltető volt végigcsinálni az előírt hat hetes sugárkezelést és kemoterápiát az éppen csak regenerálódó szervezetemmel. Arra viszont határozottan emlékszem, ahogy épp jövök haza autóval egy késő délutáni kezelésről. A nap melegíti az arcomat az üvegen keresztül és én elsírom magam attól, hogy milyen boldog vagyok, hogy élek.

Azóta eltelt négy év és hála Istennek túl vagyok a kritikus időszakon. Továbbra is járok rendszeres kontrollvizsgálatokra és ez valószínűleg már életem végéig így is marad. Gyógyultnak öt év után nyilvánítanak teljesen, de én tudom, hogy minden rendben lesz. Bár azért borítékokat nyitogatni, amiben a leletem van, továbbra sem jó érzés. Hogy mit adott nekem ez a betegség? Nagyon sok erőt és hitet, legfőképp önmagamban. Hogy megváltoztatta-e az életemet? Azon kívül, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy biológiai értelemben véve saját gyermeken legyen, igen. Hogy jobb lett-e életem? Igen és ezt teljes meggyőződéssel állítom.

Megtanultam, hogy örülni lehet olyan apró dolgoknak is az életben, mint egy finom kávé illata, egy ablaküvegre kirajzolódó hókristály, vagy egy őszinte, néma kézszorítás. Azt is megtanultam, hogy az életben a materiális dolgoknál az élmények sokkal fontosabbak és rájöttem, hogy én ezeket szeretném gyűjteni. Úgy érzem, jobb ember lettem. Megtanultam értékelni a szépet és a jót, és értékelni azt, ami van. Megtanultam, hogy nem kell mindig tűzön-vízen keresztül harcolni azért, hogy enyém legyen az utolsó szó. Néha jobb hallgatni és elengedni dolgokat.

Miközben ezt az utat bejártam, néhány embert elveszítettem az életemből, akik az új világlátásommal nem tudtak mit kezdeni és velem együtt örülni, viszont cserébe új és mélyebb barátságokat kaptam. Szorosabb lett a családommal a kötődés és most már semmi pénzért nem hagynék ki olyan alkalmat, amikor összeülünk egy-egy születésnapot, vagy évfordulót megünnepelni. Összességében véve azt gondolom, akármilyen tragikus dolog is ilyen fiatalon átesni egy ilyen komoly betegségen, mégis sokat köszönhetek neki. Hiszen kaptam az élettől egy második esélyt arra, hogy mások álma helyett a sajátomat valósítsam meg. Hogy minél többet lássak és fedezzek fel a világból. Miközben ugyanis utazom, akkor érzem a leginkább, hogy élek. Élni pedig nagyon jó dolog. És ezt a második esélyt nem fogom veszni hagyni.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik