Külföld

Borneói esőerdők mélyén

2019. július 14.

Borneó neve hallattán a legtöbb embernek az áthatolhatatlanul sűrű dzsungel, a kihalás szélén álló borneói orángután, netalántán a malájokkal harcoló bengáli tigris, Sandokán neve jut az eszébe. Vajon tényleg olyan vadregényes a dzsungel és veszélyekkel teli, mint ahogy gondoljuk? Mit lehet csinálni egy dzsungelben? Borneóról szóló első írásomban a világ harmadik legnagyobb szigetének esőerdőibe kalauzollak el benneteket.

Kiskoromtól kezdve nagy természet-és állatszerető ember vagyok. Gyakorlatilag David Attenborough dokumentumfilmjein nőttem fel és a VHS kazettákra felvett Élő bolygó és Sivatagi show sorozatokat az évek során rongyosra néztem. Zárójeles megjegyzés: ezek a sorozatok és filmek a mai napig értékteremtőek és kiállták az idő próbáját. Ennek ellenére Borneó nem volt rajta a képzeletbeli bakancslistámon és nem is éreztem késztetést arra, hogy ide utazzam, mígnem egy februári napon egy útitárs kereső csoportban szembe nem jött velem egy felhívás. Miután végigolvastam a programtervet teljesen felvillanyzott a gondolat, hogy gyerekkori példaképem, Attenborough nyomdokaiba léphetek, így nem volt kérdéses, hogy megéri-e elutazni Borneó szigetére.  Már csak abból a sajnálatos tényből fakadóan sem, hogy az esőerdőket az olajpálmák miatt rohamléptékben irtják és bármennyire szomorú is, addig kell menni dzsungelbe, ameddig még van mit látni és van esőerdő.

Szerencsére rajtam kívül akadtak még vállalkozó szellemű útitársak és a korábbi szudáni védőoltásokkal felvértezve teljes biztonsággal vágtam neki életem legkülönlegesebb kalandjának. Borneóra egyébként nem kell semmilyen védőoltás, vagy speciális előkészület. Bátran lehet utazni oltás nélkül, csak a korábbi szudáni utazásom miatt engem beoltottak minden ellen (is).  A Borneóra vezető út meglehetősen hosszúra sikeredett, köszönhetően az Isztambulban eltöltött 8 órás transzferidőnek is. Viszont így legalább jutott egy kis idő megnézni az egykori török főváros szépségeit, amely többszöri látogatásra is ugyanazt a wow élményt hozta.

A Turkish Airlines gépével először Kuala Lumpurba utaztunk, ahol a futurisztikus reptéren áthaladva még egy harmadik repülés is várt ránk aznap, vagyis az időeltolódás miatt már másnap, amely gép végre már Borneó szigetén tett le bennünket. Így történt, hogy az otthonról való elindulást követő 30. órában megérkeztünk Sarawak tartomány fővárosába, Kutchingba, az esőerdőhöz vezető kapuba, amelyet a macskák őriznek.

Kuching

De mi a kapcsolat a macskák és az esőerdő között és miért uralják a várost? Kuching neve malájul macskát jelent, amely név eredetére számtalan teória látott napvilágot, de ezzel most nem untatnám az olvasót. Sokkal érdekesebb dolog az, hogy hatalmas kultusz övezi itt a macskákat és szerte a városban hatalmas macskaszobrokba botlik az ember. A körforgalmakat macskák irányítják, sőt még egy dedikált macskamúzeum is található Kuchingban, ahol 4000 kiállított macskás tárgy mellett egy egyiptomi mumifikált macskatetem, illetve az egyetlen, csak a szigeten honos borneói vörösmacska kitömött példánya is itt található. Ez utóbbi faj, a Felis Badia annyira ritka, hogy csak 1998-ban sikerült először fotót készíteni róla és becslések szerint alig 2500 példány él belőlük az esőerdőkben.

A borneói vörösmacskának hosszú, közel a testméretével megegyező méretű farka van – ezzel is segítve az ellensúlyozást a dzsungelben -, ellentétben a házi macskáéval, amelyeknek egyáltalán nincs farka. Illetve van, egy alig pár centiméter hosszúságú csonk. Számos legenda kering arról, hogy miért rövid a Dél-Kelet-Ázsiában élő macskák farka. A legelterjedtebb verzió, hogy a levágott farok volt a vám a hosszú hajóút alatt az eredetileg Szingapúrból származó állatra, de kutatások bebizonyították, hogy ez tévhit és a farok hiánya egy genetikai rendellenesség eredménye. Farok ide, vagy oda, a Borneón élő családok nagy tisztelettel vannak a macskák iránt és szerencsehozó állatként tekintenek rá. Állítólag régen bevett módszer volt Borneón esőcsinálásra – az egyébként amúgy is csapadékos esőerdőben – hogy szegény macskákat a víz alá nyomták félig megfullasztás céljából, mert ha fulladozik a macska, az eső is esni fog. Én máshogy értelmezem a szeretet és tisztelet fogalmát, de végső soron így lett a macska az esőerdő vízcsinálója.

Kuchingban a macskamúzeum mellett, ahova az idő rövidsége miatt nem jutottunk el, érdemes egy sétát tenni a Sarawak folyó mentén, ahol számos történelmi és az angol gyarmati időket időző koloniális épület látható. Mint például a Margherita erőd, a Négyzetes torony, a hófehér kormányzati épület, az Astana (nem összekeverendő Kazahsztán fővárosának korábbi nevével) és az aranykupolás épület, amely ma Sarawak tartomány főbb törvényhozó helye. Csónakkal egyik oldalról a másikra könnyedén át lehet jutni és bebarangolni a várost, utána viszont kötelező a Bako, vagy a Gunung Mulu Nemzeti Park felé kell venni az irányt, mert ha a dzsungel hív, akkor menni kell.

Gunung Mulu Nemzeti Park

Az UNESCO világörökség részét képező nemzeti parkba az egyetlen eljutási módot a repülő jelenti. Ami azt is jelentette, hogy másfél órán keresztül csüngtem a repülőgép ablakában, ahol váltakozva haladtak el a szemem előtt a hatalmas sárga folyók és méregzöld, összefüggő erdőterületek. Sarawak tartomány ezen részén még nem tapasztalható az a nagy mértékű erdőirtás, amit később Kota Kinabalu felé közeledve láttam, így lélekemelő látvány volt az út és csupasz területek nélküli dzsungel látványa.

Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk és nem szakadt le az ég, így gond nélkül leszálltunk Mulu repülőterén, ahol a gépből kilépve megcsapott a 35 fok és 60% páratartalom egyvelege. Meg a hegyek közé ékelődött buja erdő látványa, amitől azonnal lázas izgalom fogott el és már alig vártam, hogy a csomagokat megkapva jöjjön a platós jármű, ami bevisz minket a dzsungelszállásra. Hogy ott utána mindentől teljesen elszigetelve eltöltsünk három napot az esőerdő mélyén.

Az elszigetelődést szó szerint kell érteni. Itt nincs internet és térerő, nincsenek boltok, ATM, gyógyszertár. Ezért megfelelő túlélőkészletet magával kell hoznia a látogatónak, amelyet az elsősegélycsomag mellett elsődlegesen az elemlámpa, strapabíró cipő (hegymászáshoz magasszárú, egyébként elég a szandál), elemlámpa, kulacs, fejfedő, hálózsák (csak hegymászás esetén a táborban való alváshoz), szúnyogirtó (az otthoniak semmit nem érnek, érdemes helyit beszerezni) és az esőkabát jelent. Ha már eső, nem véletlenül esőerdő a másik neve a trópusi dzsungelnek.

Délelőtt általában tiszta az idő, a zuhatag 13-17 óra között érkezik általában és 30-60 percen keresztül tart. A júliustól szeptemberig tartó időszak a legszárazabb Borneón, de ez sem jelenti az, hogy az ember ne ázna el akár napjában többször is, így érdemes nedvszívó cserepólót is magunkkal vinni a túrázásra.

Most, hogy túl vagyunk a praktikus részleteken, térjünk vissza a Gunung Mulu parkra, hogy mitől is ilyen különleges ez a hely. A közel 53 ezer hektáron elterülő park az egyik legnagyobb és legtöbbet tanulmányozott természetvédelmi terület Borneón, amelynek biodiverzitása egyedülálló: 2000 virágfaj, 4000 gombafaj, 80 emlős, 270 különböző madár és 50 halfaj, 20.000 rovar és 130 hüllőfaj él itt, de a lista természetesen nem teljes.

A parkba érkező legtöbb látogató azt várja, hogy a majmok majd a szeme előtt ugrálnak át a liánokon, vagy a szarvcsőrű madár ott ül az ágon előtte és pózol a fotóhoz. Ezeket a hiú ábrándokat szeretném eloszlatni, hogy senkit ne érjen csalódás. Néhány ritka esettől eltekintve, nem fog senki nagy állatokkal találkozni a mului dzsungelben, ellenben égig érő fákkal és hatalmas növényekkel igen.

Állatok csak hosszan tartó, megfigyelő munka eredményeként lehet lencsevégre kapni , ahogy a természetfilmesek is teszik, ugyanis messziről megérzik az ember közeledtét (pl.: parfüm, dohány, dezodor) és nem elmenekülnek, hanem elbújnak előlünk. Természetesen kisebb emlősökkel, madarakkal és hüllőkkel össze lehet, sőt össze is kell futni a dzsungelben, mert túrázásra és a dzsungel felfedezésére számtalan lehetőség nyílik a Mulu park resortjából indulva. Mutatom is, hogy melyek a legnépszerűbbek és mit lehet róluk tudni.

Canopy pálya

A parkban található a világ leghosszabb (480m) és legkülönlegesebb kötélpályája, amely a fák lombkoronáján keresztül 30 méteres magasságban vezeti végig a látogatókat a dzsungelben. Jómagam tériszonyosként rettegéssel léptem rá az ide-oda billegő, fák közé kifeszített hídra, amely érzés csak akkor maradt abba, amikor a híd végén lévő pihenőteraszra értem. Viszont itt fantasztikus volt megállni pár percre és hallgatni a dzsungel zaját: a folyamatosan zúgó kabócákat, a madarak rikoltását és a fák között elsuhanó majmok zaját. Menet közben kiszállni nem lehet a pályán, végig kell menni az összes hídon. Viszont cserébe akkora adrenalin és vizuális élményt ad a program, hogy tériszony ide, tériszony oda, kár lett volna kihagyni.

Madárles a lombkoronában

Ha valakinek nem lenne elég végigmenni a kötélpályán, hanem tartósan szeretne ücsörögni és háborítatlanul nézelődni 30 méter magaságban, akkor a madárlest neki találták ki. Egy fa tetején kialakított bázison ugyanis távcsővel felfegyverkezve szemügyre lehet venni a dzsungel élővilágát, és ha elég kitartóak és csendesek vagyunk, láthatunk mókusokat, madarakat és makákókat elsuhanni a fák ágai között, ahogy épp a friss gyümölcsök felé igyekeznek. Ez türelem-és szerencsejáték, csakúgy mint az éjszakai túra, amelynek során a nappali hangokat békák „ugatása” váltja fel és különféle állatok nesze, akik épp táplálkozó körútjukra indulnak.

Tematikus túrák a dzsungelben

A Gunung Mulu park rendkívül jól kiépített és informatív túraútvonalakkal rendelkezik: a 1,5 km-es pályától kezdve egészen a 12 km-es túráig számos opció közül válogathatunk. A legtöbb helyszín (pl.: botanikus ösvény, Paku-vízesés, Garden of Eden Valley Walk) túravezető nélkül ingyenesen látogatható és a földtől 1 méteres magasságban kiépített deszkapalló is segíti a biztonságos közlekedést.  Ezeket a túrákat nem szabad azonban összehasonlítani az itthonival, ugyanis a dzsungelben az extrém magas páratartalom és meleg miatt a séta megterhelő és sokkal több időt vesz igénybe a megszokottnál. Megfelelő mennyiségű folyadék, esőköpeny és szúnyogirtó nélkül senki ne induljon messzire.

Útközben sok helyütt vannak tiszta vizű források, amelyből én bátran ittam, semmi bajom nem lett tőle. A kiépített útvonalról letérni le lehet, hogy az ember még jobban részesévé váljon az anyatermészetnek, viszont helyismeret nélkül ne menjünk messzire, mert térerő hiányában nem fogsz tudni segítséget hívni, ha véletlenül eltévednél a dzsungelben. A recepción emiatt kérik is név és szobaszám megnevezéssel együtt, hogy ki milyen túrára megy aznap és mikorra várható vissza (amit le is kell jelenteni), hogy szükség esetén tudják hol keresni a hiányzó embereket.

Penan törzs

A dzsungelben töltött élmény nem lenne teljes törzsi népek nélkül, amely találkozásra a Melinau folyón felfelé haladva lehetőségünk van nem messze a park központjától. A folyó mentén élő penanok nomád életet éltek és vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak évszázadokon át. A maláj kormány nyomására ma már letelepedett életmódot folytatnak, azonban továbbra is az erdő és a folyó adja a főbb megélhetési forrásukat.

Az erdőirtások miatt az 1970-es évek óta nagy területet vesztettek el korábbi lakhelyeikből, számuk ma már alig éri el a 12.000 főt. Elvük, hogy sosem vesznek el többet a természetből, mint amire szükségük van. Mindent megosztanak egymással a közösség tagjai, még a köszönöm szót sem ismerik, csak a ‘jian kenin kifejezést, ami nagyjából annyit jelent, hogy jól érezni magunkat. A fiatalabb generáció főként rizs-és zöldségtermesztéssel foglalkozik, viszont a vadászó életmód is fennmaradt a mai napig, amelynek elengedhetetlen eszköze a fúvócső, a tajem fa mérgével átitatva, amely az embert is képes percek alatt megölni. A törzs fő eledeleit a majmok, békák és kígyók jelentik, emiatt szokás őket kígyóevőknek is hívni. Tiltakozva a vállalatok és fakitermelés ellen, a penanok ’80-as évektől kezdve napjainkig blokádot emelnek Sarawak tartományban, amely ellenkezést a maláj kormány rendre letartóztatásokkal bünteti. Sajnos a bennszülött törzs jogai a mai napig nem tisztázottak, így félő, hogy idővel a harcban ők is eltűnnek a föld színéről, csakúgy mint az esőerdők.

Barlangok

Az élő-és növényvilág mellett a környéken lévő karsztrendszer az, ami a Gunung Mulu Park jelentőségét adja. Az itt található barlangok és a felszín alatti rendszerek földtani szempontból kiemelkedő jelentőséggel bírnak és a 1,5 millió éves, egymásra rakódott rétegek magyarázattal szolgálnak arra, hogyan fejlődött és alakult ki a bolygónk jelenlegi képe. A geomorfológiai szempontok tanulmányozása mellett a karsztbarlangok fontos szerepet töltenek be a tápláléklánc jobb megértésében, hogy milyen szerepet tölt be az esőerdő a barlangokban élő állatfajok (pl.: denevérek) fennmaradásában. Az ősi, barlangi életforma a mai modern világban egyre jobban kihalófélben van, ahogy pusztítjuk a földet, ezért is egyedülállóak a Muluban fennmaradt barlangok és nem véletlenül váltak a fauna mellett a barlangok is az UNESCO világörökség részévé.

Denevérles

Ha már az állatvilág és barlangok kapcsolódásánál tartunk, a legkülönlegesebb élményem a Deer és Lang barlangokhoz kapcsolódik. Amellett, hogy ezek a legnagyobbak karsztbarlangok Muluban, és egy föld alatti folyó táplálja őket, három millió denevér otthonául is szolgálnak. Akik minden nap 16:30 – 18:00 között vadászó útjukra indulnak az esőerdőbe. Először csak a felderítő csapat repül ki a barlangokból, majd utána elindul a karaván és hangos suhogásukkal a kék égen leginkább egy gyorsvonat közeledtére emlékeztetnek.

A denevérektől nem kell félni, nem bántják az embert, ellenben nélkülük a világ sivárabb lenne: több lenne a szúnyog és mindenféle csípésre hajlamos szárnyas rovar, kevesebb gyümölcs nőne a fákon (a trópusi denevéreknek a beporzásban fontos szerepük van) és kevesebb lenne a fa is, hiszen a gyümölcsök magjait is ők szórják szét szerte az erdő területén. Úgyhogy ne bántsuk a denevéreket, inkább csodáljuk őket, ahogy a magasban csíkot húznak maguk után az égen, mint a repülők, csak ők nem környezetszennyezőek.

Barlangi túrák

Több barlang felfedezésére is lehetőség van a park területén belül, amelyek utak híján a Melinau folyón haladva érhetőek el 20-30 perces csónaktúrával. Mi a Clearwater (tisztavizű) és Cave of Winds (szélbarlang) helyeket jártuk be, amelyek mindenféle barlangászati előképzettség nélkül látogathatóak bizonyos alapszabályok betartása mellett.

Minthogy nem nyúlunk hozzá a cseppkövekhez és nem térünk le az előre kijelölt útról. A 180 km hosszú karsztbarlang-rendszerben ugyanis a sztalaktit és sztalagmit oszlopok között könnyen el lehet tévedni, ahol a sötétséget csak itt-ott töri meg egy-egy skylight és válik látható az égbolt több millió éves páfrányok és mohák ölelésében. Ha hirtelen felbukkanna egy dinoszaurusz, nem lennék meglepve, annyira vadregényes és ősi a környezet.

Extrém túrák

Az extrémebb kalandokat keresők Muluban garantáltan megtalálják a számításaikat. Lehetőség van ugyanis haladó barlangászkodásra, ahol nem árt, ha tudsz úszni is, ugyanis a barlangok belsejében a felszín alatt folyók húzódnak, amelyek vízszintje az esőzések miatt is, folyamatosan változik. Vagy pedig 3 nap alatt megmászhatod az ikonikus karszttüskéket, amik Pinnacles néven ismertek, vagy ha sok időd van, akkor a 2377m magas Mulu Summit hegycsúcsot is meghódíthatod.

Forrás: Gunung Mulu National Park

Ezekre a túrákra a speciális felszerelés és megfelelő fizikai állapot mellett nagyon előre kell jelentkezni, mert a férőhelyek száma limitált. Csakúgy, mint a dzsungel parkban lévő szálláshelyek száma, ami esetünkben fél évvel az utazás előtti foglalást jelentett.  A Gunung Mulu park tényleg egy érintetlen gyöngyszem a dzsungel közepén, amire még a malájok is elismerően bólogatnak, ha megtudják, hogy itt jártál.

Következő írásomban Borneó szigetén maradva Kota Kinabalu környékére kalauzollak el benneteket, tartsatok velem továbbra is.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik