Külföld

Ultimate Borneó: orángután, dzsungel, tenger

2019. július 26.

Melyik a legszebb része Borneónak, ahol az ember ízelítőt kaphat a dzsungelből, tengerből és a sziget páratlan élővilágából? Hol lehet vadon élő orángutánokkal találkozni? Hol vannak azok a szigetek, ahol olyan kék a víz, amilyet csak festeni lehet? Milyen közösségek élnek Borneó vizein? Legendás népek, szigetek és állatok nyomában…

A kéthetes borneói utazásom végén Kota Kinabaluból észak felé vettük az irányt és meg sem álltunk a cuki rajzfilmfigurás Air Asia géppel egészen Sandakanig. Nem összekeverendő Sandokánnal, akinek annyi köze van Borneóhoz, hogy maláj tigrisként a 19. században az angol gyarmatosítók ellen harcolt és történetét Kabir Bedi főszereplésével filmvászonra is vitték 1976-ban. Nem, ez a Sandakan egy Észak-Borneón található városka, amely leginkább arról nevezetes, hogy itt található a híres Sepilok orángután rezervátum. Bevallom, ez volt a túra egyik legjobban várt programja, hogy a természetfilmek után élőben is lássam ezeket a csodás élőlényeket, amelyek DNS állománya 97%-ban megegyezik az emberével.

Sepilok orángután rezervátum

Az 1964-ben létrejött sepiloki rezervátum a világ négy legnagyobb orángután rehabilitációs központja közül az egyik leghíresebb, amely 43 km2-en és mintegy 4500 hektáros erdőterületen ad otthont az élőhelyüket vesztett állatoknak. Míg a ’70-es években 288.500 borneói orángután élt a szigeten, az orvvadászok és erdőirtások miatt számuk 47 ezerre csökkenhet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) számításai szerint 2025-re, így a súlyosan veszélyeztetett fajok közé tartozik.

A sepiloki orángután rezervátum kb 2000 Ft-os belépőjegy ellenében látogatható a hét minden napján. Először az elárvult kis orángutánokat néztük meg egy üvegfallal elválasztott óvodában, ahol az élet dolgaira próbálják őket megtanítani, mielőtt visszaengednék őket a vadonba. Mielőtt még valaki félreértené, nem az állatok vannak bezárva, hanem az emberek vannak kizárva az állatok élőhelyéről, ami rögtön szimpatikussá tette számomra a helyet.

A park területén belül kijelölt útvonalakon lehet csak közlekedni, ahol olyannyira szabadon élnek az orángutánok, hogyha az embernek szerencséje van, akkor akár szembe is találkozhat egy példánnyal. Nekünk csak a fejünk fölött suhant el egy-egy orángután, nem volt egy bátor legény se közülük, aki lemerészkedett volna legalább szemmagasságig.

A csalódást elkerülendő, a parkban vannak fix etetési időpontok, amely alkalmával közvetlen közelről is lehet látni ezeket a hihetetlenül intelligens élőlényeket, akiket akár helyben örökbe is fogadhatunk. Azon viszont ne lepődjünk meg, ha túl népes a rokonság és egy orángutánnak akár több száz szülője is van egyszerre.

Napmedve konzervációs központ

A nap, vagy maláj medve a világ legkisebb medvefajtája és Borneón őshonos. A mindössze 1,5m hosszú és 70 cm magas állat nagyjából egy juhászkutya méretével egyezik meg és nevét a mellkasán lévő foltról kapta, ami egy sárga napra emlékeztet. Látogatásunkkor a természetvédelmi központban lévő példányok leginkább a fákon aludtak és sütkéreztek a napon, nem voltak túl aktívak. A központ 2014-ben nyílt meg Sepilokban a látogatók számára, amely 53, szintén veszélyeztetett állatfajnak számító idős, beteg napmedvének és szüleiket vesztett bocsnak ad otthont.

Kinabatangan folyó és dzsungel

A sepiloki rezervátumból jó 4 órás buszos úttal és olajpálma ligeteken keresztül történő zötykölődést követően jutottunk el a Kinabatangan folyóhoz, ahol az agyagsárga vízparton már vártak ránk a csónakok, hogy átvigyenek bennünket a túloldalon lévő dzsungel szállásra. A Kinabatangan Malajzia második leghosszabb folyója. 560 km-es partszakaszán háborítatlanul élnek olyan élőlények, mint a törpeelefánt, orángután, nagyorrú majmok, szarvcsőrű madár, vadmacska, krokodil, medve és megszámlálhatatlan madárfaj.

Ez a terület Borneón rendkívül csapadékos, szinte minden nap esik az eső, amelyet 900 gallonos hordókban felfognak és megtisztítva fürdővízként hasznosítanak a resort területén belül. A lakóházak a folyóparti áradások és esőzések miatt magas cölöpökön állnak, a közlekedést pedig belián fából készült pallók segítik. A Muluban lévő dzsungelszálláshoz képest itt jóval szerényebbek a körülmények, de természetközeliségénél fogva sokkal meghittebb is a hangulat.

Az itt teljesen elfogadott, ha a szobában egy szöcske trónol a vízmelegítőn, egy gekkó próbálja megdézsmálni a kekszedet, vagy éjszaka arra kelsz fel, hogy a háztetőn majmok ugrálnak. Fantasztikus érzés ennyire közel lenni a természethez és megfigyelőként annak részesévé válni.

Az ittlétünk célja is az volt, hogy a folyón csónaktúra során háborítatlanul figyeljük meg az állatokat az eredeti élőhelyükön, illetve éjszaka, szigorúan túravezetővel lássuk a dzsungel másik arcát. A Kinatabangan folyó partján eltöltött időről és lencsevégre kapott állatokról az alábbi képgalériát hoztam:

Semporna

A folyóparti élmények után ismét a civilizáció felé vettük az irányt és meg sem álltunk egészen Semporna kikötővárosáig. Igazából a városban semmi látnivaló nincs és nem is nagyon biztonságos egyedül mászkálni itt sötétedés után. Hacsak az ember épp nem éhes, mert akkor kötelező kipróbálni a kikötőben lévő éttermek valamelyikét, ahol potom áron lehet hozzájutni mindenféle tengeri herkentyűhöz és különleges ázsiai ételhez.

Rengeteg a kínai turista, arra készülni kell, akik sok esetben nem látogatóként vannak itt, hanem az éttermek és a városban működő vállalkozások tulajdonosai.  A kikötőben nemcsak éttermek vannak, hanem mozgó halpiac is működik. Többségében gyermekek járják az éttermek teraszait vödrökkel a kis kezükben, hogy frissen fogott rákot és kagylót próbáljanak eladni az arra éhes érdeklődőknek.

A városban sokat nem időztünk, a környező szigeteken viszont annál többet, ahova napi hajókkal könnyedén el lehet jutni. Bár jártam már sok szép helyen és láttam képeslap jellegű partokat a Maldív-szigeteken, a borneói mini szigetek mégis jobban belopták magukat a szívembe az érintetlenségüknél és vadságuknál fogva. 

Zafírkék tenger és szigetek

Sempornától alig fél órás hajóútra található Borneó legikonikusabb és legtöbbet fotózott szigetcsoportja, a Tun Sakaran tengeri park. Az összesen nyolc szigetből álló terület közös nevezője az elképesztő színű víz, amely a kék minden árnyalatában játszik és a vizet övező, már-már giccsbe hajló pálmafás szigetes látványa. Mindegyik sziget más miatt különleges, bár mi a nyolcból csak négyet jártunk be.

A Pulau Bodgaya a legnagyobb mind közül és főként erdő, azon belül is mangrovefák borítják. A Sebangkat és Maiga szigetek kristálytiszta homokos strandjaikról híresek, ez utóbbin kókuszpálma ültetvények is vannak, míg a Sebangkat a tengeri hínáros partja miatt ideális lehet sznorkellezéshez és a makro élővilág nézegetéséhez. Az egyik legkülönlegesebb sziget mind közül kétségkívül a Bohey Dulang, amelyet szó szerint meg kell mászni ahhoz, hogy fény derüljön valódi szépségére.

A csúcs meghódítása némi fittséget igényel, ugyanis sziklákon és fák gyökerein keresztül vezet az út felfelé, ami 70%-os páratartalom és 32 fok mellett nem kicsit izzasztó mutatvány. Főleg, hogy útközben kerülgetni kell a magnót bömböltető helyi guide-okat is, akik a kínai turistákat segítik a mászásban és kúszásban. Felérve a 353m magas csúcsra, és kitekintve a kilátó széléről azonban rögtön elszáll az ember minden kétsége, hogy vajon megérte-e a felfelé úton való szenvedés.  A víz alatti vulkánkrátert övező indigó, zafírkék és türkizzöld színekben játszó víztömeg valami egészen szürreális látványt nyújt és nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a Celebesz-tenger egyik csodája.

A másik csodája, bár bizonyára elfogult vagyok búvárként, de a felszín alatt rejlik. Felszerelést nem vittem ugyan magammal, de szabadtüdős merüléssel és sznorkellezéssel is fantasztikus élőlényeket lehet látni a Sibuan és Mantabuan szigetek környékén, úgyhogy érdemes a víz tetejére felfeküdni és kukucskálni a lágy és kemény korallokkal borított tenger fenekére.

Ha szerencsénk van – és volt -, akár egy alvó teknősbe is bele lehet futni. Bár hallani lehet aggasztó híreket dinamithalászatról, sőt egy tragikus baleset nemrég történt itt, ám Mabul és Sipadan továbbra is a világ legszebb merülőhelye, ahova egyszer szeretnék visszatérni immár nem utazóként, hanem búvárként.

Tengeri cigányok

Az orángutánok mellett a borneói utazásom másik legjobban várt élménye volt, hogy találkozzak a tengeri cigányokkal, vagy más néven bajau törzs tagjaival. Olyan emberekkel, akik szabadon élnek a tengeren. Akik nem ismerik az idő és a kor fogalmát. Akik úgy döntöttek, hogy a paradicsomban élnek: a saját paradicsomukban, szabadon, vadon és korlátok nélkül. A bajauk a tengeren születnek és itt is halnak meg, ősi temetkezési helyként használva a Tetagan szigetet. Hagyományosan cölöpházakban, vagy fából készült hajókon laknak és életüket az apály és dagály változása határozza meg. Vad és nomád életformájuk miatt a környező országok, köztük a maláj kormány sem fogadja be őket, így a saját közösségükben, a jelennek élnek.

A legtöbb bajau gyerek nem tanul meg írni és olvasni sem, ellenben 8 éves korukra profi vadászok válnak belőlük. Dobhártyájukat már kiskorukban kilyukasztják, hogy a víz alatti nyomáskülönbség érzete nélkül 20 méteres mélységben akár 5 percig is lent tudjanak lenni, zsákmány után kutatva.

A bajauk szeme a víz alatt olyan éles, mint a tű. Dárdapuskáikkal pillanatok alatt el tudják ejteni a halakat, amelyek a csónakjukba felhozva élelemként szolgálnak a család számára a tengeri uborkából készített leves betétjeként, míg a felesleges halat a környező szigeteken élőknek próbálják értékesíteni egy-egy kókuszdió kíséretében.  Az erős napsütéssel szemben rizsből és tengeri növényekből készült masszával védekeznek, amelyet főként nők és gyerekek arcára láttam felkenve.

 

A tengeri cigányok közül mára sokan letelepedtek a szárazföldön, többek közt a Selakan szigeten, ahol egy bajau falu és iskola is található. Helyi idegenvezetőnknek köszönhetően, akinek mint kiderült ezen a szigeten lakik a bátyja, tettünk egy kört a faluban. Így a nomád életet folytató bajauk mellett innen is hoztam életképeket, amelyekkel zárom is kalandozásaimat ezen a szigeten.

****

Borneó azt hiszem életem eddigi legmeghatározóbb utazása volt, ahonnan nem úgy tértem vissza, mint ahogy elmentem. Fantasztikusan szép dolgokat láttam a szigeten, amelyeket addig csak természetfilmekben, és ezt az élményt szerettem volna másokkal is megosztani, még ha virtuálisan is. Többek közt ez az utazás inspirált arra, hogy elkezdjem a blogolást.

A sok pozitív élmény mellett ugyanakkor nagyon aggasztó jelenségekkel (pl.: műanyagszennyezés, erdőírtás) is találkoztam a szigeten, amelyek mellett nem tudtam elmenni szó nélkül és írtam is róluk több fórumon. Örök optimistaként bízom benne, hogy a rossz folyamatok megállíthatóak, mert Borneó tényleg egy olyan ékszerdoboz a földön, amelyet kötelességünk megőrizni a jövő generáció számára.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik