Van az a mondás, miszerint a történelem sohasem azt mondja, viszlát. A történelem azt mondja, viszlát később. Vajon milyen volt az élet Budapesten 80 évvel ezelőtt? Milyen érzés lehetett élni a második világháború alatt a bombázások idején? Sajnos mára egyre kevesebben vannak, akik ezekre a kérdésekre első kézből tudnának válaszolni. A jó hír viszont az, hogy vannak még olyan helyek és programok, amelyek hitelesen vissza tudják adni a múlt egy részét. Egy ilyen és hagyományosnak korántsem mondható bunkertúrán volt szerencsém részt venni Csepel szívében, az egykori Weiss Manfréd gyár területén. Ott, ahol a második világháborús bombázások alatt az emberek a legnagyobb biztonságban voltak. A légoltalmi bunkerekben.
Látogatás az egykori Csepel Művek területén
Január elején, egy hideg téli estén érkeztem meg a Csepel Művek retró, neonvilágításos táblájához, amelyről az emberek többségének ma valószínűleg a Csepel kerékpár jut az eszébe. Azonban nem volt ez mindig így. Hajdanán ugyanis Magyarország legnagyobb vállalatcsoportjának, a Weiss Manfréd Acél-és Fémműveknek adott otthont a gyárterület, ahol az aranykorban egyszerre 30.000 ember is dolgozott egy műszakban; a magyar ipar zászlóshajójában.
Ma, az elhagyatott, romos téglaépületek között járva elképzelhetetlen, milyen lehetett itt az élet. Pláne az 1940-es években, amikor a gyár megkezdte a hadiipari termékek – többek közt töltényhüvelyek – előállítását, készülve a második világháború összecsapásaira. Gazdasági erejénél és jelentőségénél fogva a Weiss Manfréd Művek idővel a szövetséges erők fókuszába, azon belül és a légitámadások célkeresztjébe került. A gyárépületek nagy része elpusztult és porig égett, azonban az itt dolgozó emberek többsége a gyár területén található légoltalmi bunkereknek köszönhetően megmenekült.
Csepel bunkertúra és időutazás 1944-be
Amikor előzetesen regisztráltam a programra és konstatáltam, hogy közel négy órás, elképzelésem sem volt, mit lehet négy órán keresztül csinálni egy bunkerben. Azonban a túrán olyan átfogó képet kaptam a régi időkről, amelyre utólag nézve azt mondom, még órákon keresztül szívesen hallgattam volna a 2. világháborús történeteket. Időben egészen az 1940-es évekig megyünk vissza. Ekkorra ugyanis feloldották a korábbi fegyverkezési tilalmat és a Weiss Manfréd gyár elkezdett harckocsikat, töltényhüvelyeket és repülőgépmotorokat gyártani. A “veszélyes” tevékenység csak idő kérdése volt, hogy a szövetséges erők tudomására jusson.
A bunkerek szerepe
Az első, levegőből történő bombatámadás Budapesten 1944. április 3-án következett be, főként a nagyüzemek ellen. Jelentőségénél fogva a Weiss Manfréd Művek és az akkori gyárigazgató felkészülve a bombatámadásokra. Már előzetesen közbenjárt az akkori honvédelmi szerveknél, hogy a gyár területén légoltalmi helyek létesüljenek. A nagyobb bunkerek több ezer ember befogadására voltak tervezve, amelyek a gyárban dolgozó emberek védelméről gondoskodtak.
Többségük felszíni, több emeletes és szilánkbiztos létesítmény volt. De épültek olyan bunkerek is, amelyek képesek voltak ellenállni a bombázógépek által ledobott, több száz kilogrammos bombáknak is. A Weiss Manfréd Művek elleni legbrutálisabb akcióra 1944. július 27-én került sor. A szőnyegbomba nagy része ipari területre hullott, amelynek következtében a gyár harckocsi gyártó részlege teljes egészében megsemmisült. Sajnos a beszámolók szerint több ezer civil lakos is áldozatául esett a bombatámadásoknak.
Akik szerencsésen bejutottak a gyár bunkereibe, nekik ilyen kerékpár meghajtású légszűrő berendezésekkel biztosították a friss levegőhöz való jutást a zárt falak mögött. A bombatámadások után ugyanis sötét füst és por lepett el mindent és mérgező gázok szabadultak fel. Ezért az emberek a tényleges veszély elhárulta után még órákig kénytelen voltak a bunkerben maradni, ugyanis életveszélyes lett volna kilépniük az égő gyárterületre. Sajnos ma már a legtöbb helyiség, gazdátlanság hiányában rossz állapotban van.
Szabályok és túlélés a légvédelmi bunkerekben
A légvédelmi bunkerekben szigorú szabály volt életben, amelynek betartásáról az úgynevezett légó felügyelők gondoskodtak. Tilos volt többek közt beszélgetni, egyik helyiségből a másikba átmenni, vizet inni, vagy pedig a falnak támaszkodni támadás idején. A bunkerek területén elsősegély-nyújtó helyek, illetve kórházak is működtek, amelyek a sebesültek ellátását szolgálták.
A csepeli gyárban dolgozó túlélőkkel interjú is készült, amelyek megtekintése szintén a program részét képezi. Ezekből kiderül, hogy a legtöbb ember számára nem feltétlen a bezártság okozott problémát. Hanem a szeretteikért való aggódás, hiszen a bunkerben ülve nem lehetett tudni, ők biztonságosan elérték-e a számukra kijelölt óvóhelyet. A kiállítás életrehívója számos korabeli tárgyat gyűjtött össze, amelyek a 2-es számú bunkerben helyet kaptak és a látogatók számára megtekinthetőek, illetve kipróbálhatóak.
A kétszintes bunkerben a légoltalommal kapcsolatos tájékoztató kiadványokon és gázmaszkokon kívül olyan különlegességeket is láthatunk. Mint például a tőzegvécé, amelyet használat után nem leöblíteni kell, hanem tőzeggel behinteni. Vagy pedig láthatjuk azokat az apró fülkéket is, ahol a helyi telefonvonalak kaptak helyet, hogy kapcsolatot lehessen teremteni a biztonsági bunker belsejéből a külvilággal.
****
Gyerekként az ember csak legyintett, amikor a nagyszülei sokadjára is elkezdtek mesélni a világháborúról. Akkor ez olyan távolinak tűnt, mintha nem is most, nem is a mi életünkben történt volna ez a sok szörnyűség. A csepeli bunkertúra azonban életre keltette a múltat és részesévé váltam a történelemnek Az aggodalomnak és a légitámadások alatti élet-halál harcnak. Négy óra intenzív élmény után jó érzés volt megérkezni a jelenbe, a Csepel Művek villogó fénytáblájához, és nyugtázni, hogy 2019 januárja van és esik a hó. 
