Boszniába érve az első dolog, ami mellbevágott a gyönyörű tájon túl, az a golyólőtte házak és elnéptelenedett falvak látványa volt. Én még gyerek voltam, amikor a bosnyák háború zajlott 1992-95 között. Nem is igazán foglalkoztatott a kérdés, hogy mi történik tőlünk pár száz kilométerre. Éltem a rendszerváltás utáni, gondtalan ’90-es évek hétköznapjait. A Szarajevó felé egyre sűrűsödő háborús házak látványa önmagában azonban kevés lett volna ahhoz, hogy mélyebben foglalkozzak a témával. Még egy dolognak kellett történnie.
Szarajevó múltja
Megérkezve a fővárosba és kipipálva a kötelező látványosságokat, utam a sárga erőd felé vezetett. Olvastam, hogy érdemes felkeresni, szép kilátás nyílik onnan a városra. Valamiért nem az úton, hanem egy temetőn áthaladva közelítettem meg a dombot. Szép, tiszta őszi reggel volt. Jól esett sétálni egyet a csendben. A hófehér sírkövek között lépkedve néztem a feliratokat, de sok mindent nem értettem belőlük. Azonban a számokat igen. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy csak és kizárólag olyan emberek, köztük gyerekek sírjai között haladok el, akik 1992-95 között haltak meg. A bosnyák háborúban. És a temető óriási kiterjedésű volt. Ekkor döntöttem úgy, hogy Boszniával kapcsolatban megírom ezt a szomorú történetet is és felkeresem a Remény alagútját. Azt a helyet, amelynél hitelesebben semmi sem tudna mesélni arról, milyen volt az élet Szarajevóban bő 20 évvel ezelőtt.
Délszláv háború háttere
A történet 1992 elejéig nyúlik vissza, amikor felmerült a kérdés, hogy Szlovéniához, Horvátországhoz és Macedóniához hasonlóan független állam legyen-e Bosznia vagy sem. A boszniai szerbek nem akartak elszakadni, viszont a boszniai horvátok és bosnyákok nem akartak egy szerb többségű államban maradni. Előbb kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, majd pár hónappal később Bosznia-Hercegovina függetlenségét, amelyet az ENSZ is elismert. A két, egymással szöges ellentétben álló politikai akarat gyorsan egymás ellenségévé tett korábbi osztálytársakat, szomszédokat és barátokat az etnikailag amúgy is heterogén országban.
A zűrzavaros helyzetben a szerbekkel elhitették, hogy az újonnan alakult állam szerb föld, amit meg kell védeni. Ezért minden, ami ennek útjába áll, el kell pusztítani. És Szarajevó az útjukban volt. 1992. április 5-én a szerb csapatok, Radovan Karadžić vezényletével elfoglalták a helyi rendőrség épületét, a békésen tüntető tömegbe lőttek, majd blokád alá vonták a várost. Ezzel megkezdődött Szarajevó több mint három éven át tartó ostroma és vele együtt az etnikai tisztogatás is. Közülük a legvéresebb akció a srebrenicai mészárlás volt, ahol 1995 júliusában Ratko Mladić parancsára 8372 embert gyilkoltak meg.
A Remény alagútja felé tartunk. Szarajevó központjától mintegy 10 km távolságra, egy Butmir nevű településen állunk meg. A kétszintes családi ház külsőre jellegtelen, nem sokban különbözik a korábban látott háborús épületektől. Ám a homlokzatán lévő Tunel Spasa felirat elárulja, jó helyen járunk. Itt kezdődik ugyanis a legendás alagút, amely kulcsfontosságú szerepet játszott Szarajevó 1425 napig tartó ostromában.
Szarajevó ostroma
1992 májusára bezárult a kör. A szerb csapatok mintegy 65 km hosszan körbevették Szarajevót és a hegyekből 260 tankkal, 120 gránát- és sorozatvetővel elkezdték bombázni a várost. Statisztikák szerint naponta 329 pusztító erejű lövedék érte Szarajevót. A legbrutálisabb napon, 1993. július 22-án pedig 3777 találatot számoltak. A lövedékek virághoz hasonló lyukakat vájtak a betonban, amelyet ismeretlen emberek pirosra festettek. Ezek lettek Szarejevó rózsái és az elhunytak vérét jelképezték. A közel 100 “rózsa” az építkezések következtében szinte már mindenhol eltűnt. Itt, a Remény alagútjánál még őrzik a nyomát és emlékét.
Az összehangolt hadműveletek és bombázások célpontjai a kórházak, iskolák, múzeumok és templomok is voltak. Később megjelentek az orvlövészek, akik válogatás nélkül lőttek az élelmiszerért sorban álló civilekre, köztük gyerekekre is. Az emberek Pazi, snajper (Vigyázz, orvlövész!) feliratokkal próbálták felhívni egymás figyelmét a veszélyre. Mást nem tudtak tenni, hiszen a városból a blokád miatt nem volt kiút. Hamarosan megszűnt a posta, tömegközlekedés, víz-és áramellátás Szarajevóban és az élelmiszerek beszerzése is egyre nagyobb gondot okozott. Az ENSZ közbenjárására ugyan megengedték a szerb nacionalista erők, hogy a repülőtérre humanitárius csomagok érkezzenek, ám ezek nem volt elegendőek a városban élő, mintegy 300.000 ember ellátására.
A Remény alagútja
A megoldás végül egy alagút formájában öltött testet, amelyet 1993 januárjában kezdtek el ásni Butmirban, a Kolar család tulajdonában álló ház udvarán. Az éj leple alatt, hóban és sárban, több száz önkéntes segédletével 6 hónap alatt sikerült egy 800 m hosszú alagutat vájni a repülőtér kifutópályája alatt. Az alagút a szabad területen fekvő Butmirból az ostrom alatt álló Dobrinja körzet egyik garázsába vezetett. Ezzel létrejött az egyetlen összeköttetés a blokád alatt álló Szarajevó és a külvilág között. Megnyílt a Remény alagútja.
Az alagút funkciója és használata
Az átlagosan 1,5 méter magas és 80 cm széles titkos járatot naponta 4000 ember használta. Ezen a szűk folyosón keresztül, 50 kg-os hátizsákokban vitték az élelmiszert a Szarajevóban rekedt embereknek. Hogy az oda-és visszajutás ne okozzon nagyobb fennakadást, néhány ponton kiszélesítették az alagutat, de még így is 15-30 percet vett igénybe, hogy átjusson rajta egy ember. Mivel az alagút mindössze 5 méterrel a repülőtér kifutópálya alatt húzódott, a talajvíz miatt sokszor térdig állt benne a víz, amelyet folyamatosan szivattyúzni kellett.
A könnyebb és gyorsabb mozgás érdekében idővel síneket fektettek le a járatban, amelyen vasúti kocsikat tologatva mintegy 3 millió tonna élelmiszert, 36.705 kg gyógyszert és 549.326 kg katonai felszerelést csempésztek Szarajevóba. Az alagút nemcsak áru, hanem sérült emberek mozgatására is szolgált, sőt nagyobb összeg ellenében embereket menekítettek ki a városból. A művelet rendkívül veszélyes volt, ugyanis a szerbek rájöttek, hogy létezik egy titkos átjáró, ezért folyamatosan bombázták a vélt bejáratokat. Szerencsére nem sikerült megtalálniuk, de az alagút ostromában egy tucat civil életét vesztette.
Kétségtelen, hogy az alagútnak óriási szerepe volt abban, hogy Szarajevó túlélte a 44 hónapon tartó bombázást, amelyben végül 11.541 ember halt meg, köztük 1601 gyermek. Az emberek számára óriási csalódás volt a háború végét jelentő 1995-ös daytonai egyezmény után, hogy a hatalmon lévő politikai erők nem rendezték az alagút sorsát, nem foglalkoztak vele. A beszivárgó víz és a korábbi ostrom következtében az alagút beomlott. Félő volt, ha eltűnik az olyan lenne, mintha sosem létezett volna. Márpedig egy olyan alagutat, amelyben feljegyzések szerint 1,2 millió ember fordult meg a háború alatt, nem lehet elfelejteni.
Így volt vele a Kolar család is, akik szerencsére nem hagyták, hogy mindez megtörténjen. Mindenféle anyagi támogatás nélkül elkezdték helyreállítani a tönkrement alagutat a házuk udvarán ott, ahol annak idején minden elkezdődött. Összegyűjtötték a korabeli használati tárgyakat és egy múzeumot nyitottak a garázsukban. Lassan híre ment a világban az alagútnak és megmenekült. Ismét diadalmaskodott az emberi összefogás ereje, amely nemcsak az emlékezetekben, hanem a Remény alagútjában is tovább él.
