Újabb hétvége, újabb kirándulás. Célirányosan Budapest környékén kerestem valami szép kirándulóhelyet. Tudtam, hogy csak egy fél napom van rá, és a fájós térdem miatt (előző napi biciklizés) megerőltető, túrázós program nem fog beleférni. Visegrád kilőve, csakúgy mint Szentendre, Nagymaros, Budai-hegyek, Etyek, Dobogókő, Pilisszentkereszt. Azok a helyek, amelyek ugyan karnyújtásnyira vannak a fővárostól és a legjobb őszi kirándulóhelyként szokás őket emlegetni. Mégis azt éreztem, hogy nem ezek lesznek a befutók. Egyrészt olyan helyszínben gondolkodtam, ahol még nem jártam korábban, másrészt nincs annyira fókuszban, mint a fenti helyek.
Zsámbéki romtemplom
Egy teljesen véletlen beszélgetés során valaki szóba hozta Zsámbékot, hogy ha még nem jártam arra, akkor érdemes felkeresni. Azt tudtam, hogy egy román stílusban épült romtemplom található ott, amely egyben műemlék is. A kirándulásból visszajőve azonban már tudom, hogy a templom sokkal több egy egyszerű romnál és műemléknél.
Haladunk lassan Zsámbék belvárosa felé autóval. A Wazze-ban nem találtam templom, kolostor, vagy romtemplom néven semmit feltüntetve, úgyhogy csak bízni tudok abban, hogy megtaláljuk navigáció nélkül is. Aztán egyszer csak ott van a szemünk előtt, magasan egy domb tetején a rom, a maga puritán, lenyűgöző nagyságában.
Valamiért a Da Vinci-kód című könyv jut róla eszembe és egyfajta misztikus érzés kerít hatalmába. Ezek a romok sok szomorú titkot és történetet rejtenek. Annyira szép a romtemplom látványa, hogy az már szívfájdító. Akkor még nem tudtam – csak később, miután leültem egy padra és elolvastam a templom történetét -, hogy ez a megérzés nem volt véletlen. A sárkányos oszlopfők, gótikus rozetták és támpillérek között sétálva megelevenednek a történelem képei.
Ahogy az 1050-es években kőtemplomot emelnek a domb tetején. Majd Keresztelő Szent János tiszteletére átalakítják bazilikává feltehetően 1220 körül (innen a román stílus) és hozzáépítik az északról csatlakozó premontrei kolostort (innen pedig az egyik mai elnevezése: premontrei templom). Egy nagy szerzetesi közösség otthona lesz, mígnem a 15. században leég a templom. Gótikus stílusban újjáépítik, de a premontrei rend tagjai nem térhetnek vissza, mert Mátyás király a pálosok kezébe adja át.
Azonban a balsors őket sem kerüli el, Buda 1541-es ostroma után a templom török kézre kerül és erődítmény lesz belőle. Az 1690-es évek elején a Zichy-család településen való megjelenésével felcsillan a remény arra, hogy visszanyerje a katedrális eredeti szépségét és funkcióját. Sorsa azonban 1763-ban megpecsételődik, amikor egy földrengés miatt szinte az egész épületegyüttes összedől. A rom gazdátlanná válik, a helyiek a köveket elhordják és új templomot építettek maguknak a falu közepén.
A magyar nép zivataros századaira való visszaemlékezést hirtelen egy skót dudás férfi zavarja meg és egy keserédes, magával ragadó dallam, amellyel az ember továbbra sem tud visszatérni a jelenbe. A templomfal oldalában lévő kőkereszt mélyedésbe egy követ helyezek az újjáépítés-és születés szimbólumaként.
„Úgy tekintsünk eme romokra, mint a régi idők emlékeztetőire, melyek hazánk történelmének viszontagságairól beszélnek.” – áll egy kőtáblán a kicsit nehezen olvasható írás Möller Istvántól. A táblát végigsimítva még egyszer magamba szívom a hely hangulatát és búcsút veszek a romtemplomtól.
