Búvárkodás

Egy levegővel a víz alatt: út a szabadtüdős merülés felé

2019. október 11.

Ki az, aki nem próbálta még visszatartani a lélegzetét? Vagy egy szusszal a víz alatt úszni és tesztelni, vajon eljut-e a medence másik oldaláig? De akár nyaralás alatt is biztosan előfordult már az a helyzet, hogy láttál valami szép kagylót a sekély vízben a tenger fenekén és megpróbáltál lemerülni érte. Fel tudod idézni, milyen érzés volt? Az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót, hogy egy magyar lány rekordot döntött szabadtüdős mélymerülésben. Ennek apropóján és mert már régóta érett bennem amúgy is a gondolat, úgy döntöttem, megírom a saját, víz alatti történetemet. Hogy milyen volt szó szerint a mélyvízben, egy levegővel.

Kezdjük ott, hogy a lélegzet visszatartása nem hétköznapi, vagy bevett dolog. Az a normális, hogy lélegzünk: perceként átlagosan 16 alkalommal. Nyugodt állapotban 0,5 litert, míg erőltetett légzéskor akár 2,5 liter levegőt is beszívunk a tüdőnkbe. Kilégzés után, bár ezt sokan nem tudják, még mindig marad kb. 1 liter levegőtartalék a tüdőben, amely tartalmaz oxigént is szükség esetére. Egy felnőtt ember vitálkapacitása négy liter, ami a teljes belégzés, majd teljes kilégzés után a kilélegzett levegő mennyiségét jelenti. Merülni palackkal már több mint 10 éve merülök (a kezdetekről ITT írtam), viszont a szabadtüdős merüléssel egy éve kezdtem el barátkozni.

A szabadtüdős és palackos merülés között az a különbség, hogy míg előbbi esetében egyetlen levegővel mész le olyan mélyre és annyi időre, ameddig csak bírod szusszal, addig a palackos merülés során folyamatosan lélegzel a víz alatt. Nagyon kényelmes módszer palackkal merülni, cserébe viszont nem tudsz korlátlan ideig a mélységben maradni. Az ilyen módon belélegzett levegővel ugyanis a mélységben ránk nehezedő 2-3 atmoszféra nyomás hatására folyamatosan nő a vérben lévő nitrogén parciális nyomása. Ha valaki pedig nem tartja be az előírt (no deco) időt, könnyen mélységi mámorba (nitrogén narkózis) kerülhet, ami a koncentrálókészség és racionális érzékelés elvesztését jelenti és ez a mélyben veszélyes dolog. Persze vannak másféle levegőkeverékek is, mint a nitrox és trimix, amelyekkel tovább lent lehet maradni a mélyben, mint a normál levegővel, de ez már más téma.

A szabadtüdős merülésnek nincs igazából különös eszközigénye a maszkon/szemüvegen és orrcsipeszen kívül. Uszony sem feltétlenül szükséges hozzá, bár kétségkívül azzal gyorsabban lehet haladni a vízben. Bárhol űzhető és ami még egy plusz pont mellette, hogy mivel az ember nem bugyborékol és nem ad ki közben hangokat, egészen közel lehet menni az állatokhoz, anélkül, hogy észrevennék az embert. Ennyi élettani és búvártechnikai ismeret után gondolom már mindenki lélegzetvisszafojtva várja a folytatást, úgyhogy nem is húzom az időt, következzen a mélymerülésem története.

Igazából nem saját elhatározásból, hanem részben baráti unszolásra és kíváncsiságból mentem el egy kezdő APNEA tanfolyamra Budapesten. Lehet próbálkozni a szabadtüdős merüléssel képzés nélkül is, de szerintem nincs értelme. Sok mindent nem fog megérteni az ember, hogy mi miért történik, nem lesz sikerélménye, nem fogja tudni a határait kitolni és szenvedni a sikerért. Hogy micsoda? Ez a sport szenvedéssel jár? Igen. Sok helyen csak a sport szépségeiről mesélnek, eufémizálva a dolgokat, mint hogy milyen nagy élmény 20 méter után a szabadesés és repülés, vagy hogy mennyire porszemnek érzi magát az ember a nagy kékségben. Ez mind igaz is, de azt nem teszik hozzá, hogy ez csak szenvedés árán érhető el, ugyanis a szabadtüdős merülés korántsem a kényelemről szól.

Nos, ez volt az a mondat az elméleti képzésen, amikor először feltettem magamnak a kérdést, hogy kell-e ez nekem? Ez az érzés csak fokozódott a gyakorlati, medencés résznél, amikor libasorban egy 1,20m mély tanmedence szélén a vízben álltunk és azon kísérleteztünk stopperóra kíséretében, ki meddig bírja a víz alatt. Jönnek-e azok a bizonyos kontrakciók, amikor az ember szívesen venne friss levegőt, és ki hogy viseli az oxigénhiányos állapotot. Nos, nekem nem jöttek ezek a bizonyos kontrakciók a tanmedencében, mert amikor eljutottam odáig, hogy már nem bírom tovább, inkább kikaptam a fejemet a vízből és nem szenvedtem tovább. Erősebb volt bennem a túlélési ösztön annál, mintsem hogy szívassam magam és azt érezzem, megfulladok.

Pedig ez a kulcsa a szabadtüdős merülésnek, hogy az embernek túl kell lépnie a saját határain és mentálisan, fejben nagyon el kell dönteni, hogy igen, ezt akarom és meg tudom csinálni. Hogy az olvasó is értse, mi történik ilyenkor a testünkben, leírom. Veszel egy jó nagy levegőt, beszívva azt egészen a tüdőcsücsökbe, lebuksz a víz alá és elernyesztve minden izmodat, próbálsz relaxálni, és nagyon mélyen meditálni. Ilyenkor nem szabad azon gondolkozni, hogy mit csinálsz holnap, mit kell elintézni, vagy bevásárolni, mert ezzel mind-min értékes oxigént éget el a szervezet. És az pedig nem jó, mert a bevett levegőt addig kell benntartani, ameddig csak bírod, sőt még azon túl is. Szóval a tuti tipp vízihullaként lebegni a medencében nem létezve, és nem gondolva semmire.

Ez az APNEA (szabadtüdős búvárkodás) statikus formája, amikor nem mozogsz, csak lebegsz a víz felszínén és addig tartod vissza levegőt, ameddig csak bírod. A dinamikus APNEA során már szabad a mozgás, vagy a mélybe (ezekről lehet olvasni nagyrészt a médiában is, hogy ki hány méterre merült), vagy pedig nyaksúllyal a medence alján, ahol arról szól a dolog, hány hosszt, métert tudsz megtenni egy levegővel a víz alatt.

Mozdulatlan lélegzetvisszatartás esetén kb. 2 perc környékén jön el az a pont, amikor a szervezet a vérben lévő szén-dioxidot már nehezen tolerálja. Tehát nem azért veszel levegőt újra meg újra, mert nincs oxigén a szervezetedben, hanem azért, mert a szén-dioxidot nem bírja a szervezeted. Nos, a szabadtüdős merülés során ez a cél, hogy bírd elviselni minél több ideig a hypoxiás állapotot. Plusz véletlenül se fújd ki a levegőt, mert utána automatikusan jön a légzésinger, és hát ugye vízből nem lehet levegőt venni. Ha eljött az a pillanat, amikor már nem bírod tovább szusszal, és mégis tovább tartod a levegőt, kisvártatva egy nyelési ingerhez hasonló rándulást fogsz érezni a gyomrod környékén, ami a kontrakció. Ezt ki lehet próbálni akár a szárazföldön is, az inger ugyanúgy jelentkezik.

A kontrakció tulajdonképpen egy jelzés a szervezet részéről, hogy elérted a tűrőképességed határát és ideje levegőt venni újra. Ha nem veszel, akkor a rekeszizom újra meg újra összerándul, hogy felfelé préselje a tüdőben lévő levegőt, ami még sok perc visszatartott lélegzet esetén is tartalmaz oxigént a létfontosságú szervek (agy, tüdő, szív) működtetéséhez. Na, nekem ez a kontrakció nem jött elő a gyakorlati medencés képzés alatt. Sőt a Hajós Alfréd uszodában sem a műugró medencés gyakorlatok alatt, mert minduntalan feljöttem 4-5 méterről a felszínre, amikor azt éreztem, nem bírom tovább.

Pedig ez a kulcsa a szabadtüdős merülésnek, ugyanis a lélegzetvisszatartás alatt tágulnak a tüdőszövetek, és idővel nem 4 liter levegőt lesz képes tárolni, hanem akár 7-8 litert is. Mondjuk ez már a szabadtüdős merülés profi szintjét jelenti. Természetesen az sem mindegy, hogy veszed a levegőt, mert létezik rá egy csomó légzési technika is, amit megtanítanak neked a kezdő és haladó APNEA tanfolyamokon. Ahogy azt is, hogy vészhelyzetek esetén hogyan kell eljárni és a társadon segíteni. Mert bár a szabadtüdős merülés látszólag könnyednek tűnik, meg nem is kell hozzá nagyon felszerelés, sosem szabad egyedül, társ nélkül merülni. Még egy tanmedencében sem, mindig kell, aki biztosít és figyel rád, mert ez nem játék.

Két nap itthoni szabadtüdős képzés után nagyon csalódott voltam, hogy ez nekem sosem fog menni. Kudarcként éltem meg, hogy bár másoknak könnyedén megy a levegő visszatartása, jönnek azok a bizonyos kontrakciók, nekem meg nem, pedig küzdő típus vagyok. Már-már úgy voltam vele, hogy hagyom a fenébe az egészet, de aztán adtam egy utolsó esélyt a dolognak.

Budapestről egészen Olaszországig, az Y-40-ig utaztam, hogy a világ legmélyebb, 40 méteres medencéjében szembenézzek újra a félelmeimmel. (Már nem sokáig, ugyanis Varsó mellett épül egy 45 méteres medence, amelyről ITT olvashatsz többet). Lebukni egy ilyen mély vízben a felszín alá teljesen más volt, mint a 5,5 méteres Hajós Alfréd Uszoda műugró medencéje, ahol csak próbálkoztunk, hogy a lélegzetvisszatartáson túl milyen nyomás nehezedik az emberre a felszín alatt. Merthogy nemcsak a mélységen van a hangsúly, hanem a nyomáson is, amit ki kell folyamatosan egyenlíteni merülés során pici orrfújásokkal, vagy nyeléssel, kinek mi működik. Ha ezt nem teszed meg, rövid időn belül elviselhetetlen fájdalmat fogsz érezni a füledben és élvezhetetlenné válik a merülés.  Az első merülési próbálkozások az Y-40 medence sekélyebb részein történtek: először „csak” 10, majd később 15 méterig merészkedtem le, ahol le is ültem és megbűvölve néztem le az aljára, 40 méter mélységbe.

Meglepő módon és a korábbi kudarcok ellenére tetszett a dolog nagyon is. Hozzáteszem, pár óra gyakorlás és egy kezdő APNEA tanfolyam után senki nem fog tökéletes sellőként siklani a víz alatt: ez csak hosszú hónapok munkájával és az úszótechnika csiszolásával érhető el. Miután biztonsággal bevettem a 10-15 méteres mélységeket, egy kötél mentén a 40 méteres „lyuk” felett megpróbáltam mélyebbre ereszkedni. Először csak kézzel húztam le magam, hogy szokjam a nyomást és gyakoroljam a fejjel lefelé való kiegyenlítést – mert azért ez nem olyan egyszerű dolog -, illetve, hogy érezzem, mennyi a tüdőmben lévő levegő felhajtóereje.

20 méterig picit küzdelmes az út, visszafelé viszont ahogy tágul a tüdőben lévő levegő a nyomás hatására, apró mozgással is szinte fellebegsz már a felszínre.  Ha már 20 méternél tartunk, itt éreztem meg először párszori merülés után a kontrakciót, amit korábban nem tudtam sehogy sem produkálni a tanfolyam alatt. 20 méteren már nincs arra ugyanis lehetőség, hogy gyorsan kikapja az ember a fejét a vízből, vagy feljöjjön azonnal a felszínre. Itt már csak bízni lehet és kell is magadban, a testedben, nem egyszerű mentális próbatétel. Nem véletlenül mondják azt, hogy az emberi agy mélyebb, mint az óceán.

Két napos gyakorlást követően 30 méteres mélységig jutottam el az Y-40-ben, és azóta jó néhány alkalommal a nyílt tengeren is lebuktam a víz alá palack nélkül. Érdekes, kettős érzés van bennem: egyszerre vonz és taszít a mélység. Ahogy az ember sokszor küzd azzal, hogy az agya és a szíve közül melyiket válassza, leginkább ehhez tudnám hasonlítani a viszonyomat a szabadtüdős merüléshez. Ha visszatekintünk életünk bármelyik szakaszára, sosem amiatt leszünk csalódottak, amiket megtettünk, hanem azok miatt a dolgok miatt, amiket nem. És bármi, amit az emberi elme képes felfogni és elhinni, azt elérni is képes. Ahogy a kezdeti csalódások és kudarcok ellenére én is elhittem, hogy képes vagyok egy levegővel merülni a világ legmélyebb medencéjében. Sőt, nemcsak elhittem, hanem meg is valósítottam.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik