Amikor elutaztam Krakkóba tudtam, hogy szeretném megnézni az egykori koncentrációs táborokat: Auschwitzot és Birkenaut. Tudtam, hogy nem lesz jó élmény, mégis egyszer az életben úgy gondoltam, meg kell néznem. Tudtam, mielőtt még elutaztam, hogy nem szeretnék róla írni. Nem vagyok érintett a témában. Van egyáltalán jogom úgy írni valamiről, amihez nincs közvetlen kötődésem? Miután hazajöttem és eltelt pár nap, úgy döntöttem, mégis megírom. Ha nem írnám meg, az az érzésem lenne, homokba dugtam a fejem. Márpedig egy szervezett népírtás felett az ember nem hunyhat szemet és nem dugja a fejét a homokba. Legyen szó az észak-amerikai indiánok írtásáról, a 2. világháború koncentrációs táborairól, a sztálini diktatúráról, a ruandai, vagy az örmény genocídiumról (ennek kapcsán javaslom megnézni Az ígéret című filmet), szinte minden nemzetnek megvan a saját halottja. Olyan emberek, akik erőszakos halált haltak egy ideológiai, vallási, területi vagy etnikai eszme nevében. És sajnos a múlt idő használata korántsem helytálló.
Október van, hideg, csípős őszi reggel. Oswiecimben járunk, egy elhagyatott vidéki városban. Leszállunk a vonatról és némán baktatunk az utcán a tábor bejárata felé. Mivel a pályaudvaron nincs csomagmegőrző, húzzuk magunk után a gurulós bőröndjeinket 1,5 km-n keresztül. Útközben alig találkozunk valakivel. Minden épület elhagyatott és lehangolóan romos. Itt tényleg megállt az idő. Minden maradt úgy, ahogy sok évvel ezelőtt. Néhol az út mellett sínpár fut. Nagy részét már benőtte a gaz. A természet jótékonyan próbálja elrejteni a múlt, sötét titkait. Elérünk a táborhoz, végre lerakjuk a csomagjainkat. Elindulunk a 3,5 órás angol nyelvű, vezetett túrára és megismerjük az emberiség legsötétebb óráit. Azt az élet-halál harcot, amelyből az utóbbi került ki győztesen.
Lengyelország 1939-es német megszállása után Heinrich Himmler, SS-tábornok parancsára a korábbi lengyel helyőrséget Oswiecimbe deportálták, amely Auschwitz I. néven vált ismertté. Kezdetben csak lengyeleket, később már szovjet és zsidó foglyokat is hoztak a táborba. A kapu bejárata felett Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz) felirat fogadta az érkezőket, akikre kemény munka és brutalitás várt. 1941 októberében még 10.000 fő élt a rabok számára fenntartott 1-3, 12-14, 22-24 számú barakkokban. Az extrém hideg télnek (- 40 fok), az alultápláltságnak és a folyamatos kivégzéseknek következtében, mindössze 5 hónap leforgása alatt, 9000 ember vesztette életét Auschwitz I-ben. A táborban az SS katonák minden reggel és este kötelező névsorolvasást tartottak. A folyamatosan érkező rabok miatt a létszám egyre nagyobbra duzzadt, így az ellenőrzés is egyre több időt vett igénybe.
A sokszor órákon át tartó, hóban és fagyban való ácsorgást az emberek nagy része nem bírta. A beteg és kimerült foglyokat a katonák kirángatták a sorból, nyilvánosan megkorbácsolták, vagy egyszerűen csak lelőtték őket. A tábort minden oldalról szögesdrót vette körbe, lehetetlen volt elszökni. Akinek mégis sikerült, de később elkapták, arra kegyetlen megtorlás és nyilvános akasztás várt.
Sokan, végső kétségbeesésükben az árammal ellátott kerítésbe szaladtak. A halálraítéltek számára fenntartott 11-es számú barakkból nem volt visszaút. Az alagsor levegőtlen és ablaktalan celláiból nem lehetett rálátni szerencsére arra a területre, ahol a kivégzések történtek. 5000, főként lengyel és szovjet fogoly lelte halálát ebben az udvarban, a németek sortüzében. Az úgynevezetett halálfalat (“Death Wall”) 1944-ben a németek elbontották, de később az áldozatok emlékére helyreállították. Így néz ki ma.
A németek 1941-ben elkezdtek építeni egy újabb tábort Auschitz II. néven, 3 km-re az elsőtől. A Brzezinka (németül: Birkenau) nevű kis faluban élő lengyel lakosokat ekkorra már elűzték a katonák az otthonaikból, így elgördült minden akadály az elől, hogy a tábort a náci eszmék szolgálatába állítsák és megoldják a zsidó kérdést. A hírhedt birkenaui táborba közel 1,1 millió zsidót deportáltak, közülük a legtöbbet, 430.000 főt Magyarországról. A tábort eredetileg 100.000 fő befogadására tervezték, ám 1942-re ez a szám megduplázódott. A munkaképesnek ítélt zsidók ezekben a barakkokban éltek, elszeparálva a férfiak és a nők egymástól. A gyerekeket külön helyen tartották, sokszor kísérleti céllal. A sötét házakba 700 embert is bezsúfoltak, három szintes ágyakban elhelyezve. A higiéniai körülmények rendkívül rosszak voltak. Sokáig nem volt se illemhely, se folyóvíz, így a patkányok megjelenését követően hamar felütötte a fejét a pestis járvány a táboron belül.
A táborba egy speciális vonattal főként zsidók (később romák, szovjetek és lengyelek is) érkeztek, naponta több alkalommal. Leszállva a vagonról az emberek a csomagjaikat a vágányok mellett hagyták, majd ott helyben kezdetét vette a szelekció. Megjelent egy SS doktor, aki jobbra, vagy balra mutató kézjelzéssel intett, hogy ki alkalmas munkára és ki nem. Ő volt az élet és halál ura a táboron belül. A nőket és a gyerekeket már a leszállást követően elválasztották a férfiaktól. Sok család ekkor látta utoljára életben egymást. Akit munkára alkalmasnak ítéltek (25%), őket a barakkokba vitték tovább, a többieket pedig elvezették a gázkamrákba. Hogy ne legyen pánik, azt mondták az embereknek, zuhanyozni viszik őket. A kamrák falaiba még zuhanyfejeket is beépítettek, hogy senki se fogjon gyanút, mi fog történni pontosan. Persze egy idő múlva már tudták, hiszen a szelekciós procedúra naponta 3-4 alkalommal is megismétlődött, ahogy újabb vagonok érkeztek a tábor területére. Ráadásul az elhunytak személyes tárgyait, bőröndjeit, ruháit, levágott haját, aranyfogait és ékszereit az ún. Kanada raktárakban, maguk az életben maradt rabok válogatták ki. Kegyeleti okokból a kiállított tárgyakról nem teszek ki képeket.
A gázkamrákban elhunytak testét a Birkenau területén lévő II. és III. számú krematóriumban égették el. Hamvaikat az épületek melletti tóba és a Visztula folyóba szórták. Állítólag a krematóriumok romjai között a mai napig vannak emberi hamvakra utaló jelek. Miután közeledett a 2. világháború vége, a németek szinte mindent felégettek maguk mögött Birkenauban és Auschwitzban. Próbálták eltüntetni az intézményesített gyilkolás nyomait. A múlt azonban nem felejt.
*****
Most október 31. van. Az évszakhoz képest nagyon enyhe, őszi nap. Egy hete ilyenkor Auschwitzban és Birkenauban jártam. Megállok egy pillanatra. Teleszívom a tüdőmet friss levegővel. Közben érzem a nap meleg sugarait a bőrömön. Nemsokára Mindenszentek van, utána pedig Halottak napja. Ilyenkor az emberek gyertyát gyújtanak és elhunyt szeretteikre emlékeznek. Idén, gondolkodás nélkül gyújtok plusz egy gyertyát. A világ legnagyobb (magyar) temetőjében nyugvó halottak emlékére.
