Március 21-vel egyszer és mindenkorra kezdetét veszi a tavasz és a természet hódító, zöld útjára indul. Télűzőként elhoztam egy rövid kirándulás történetét Plitvicéről, ahol még a jég volt az úr, amikor pár hete ott jártam. Szerintem nem sok ember van, aki egy nap leforgása alatt képes 14 órát utazni egy világörökség kedvéért, mindezt télvíz idején. Én mégis ilyenre adtam a fejemet. Ugyanis szembejött velem egy kuponos akció, amely csekély összegért hirdetett buszos kirándulást Horvátországba. A hideg ellenére a Plitvicei-tavak télen is csoda volt.
Őszintén szólva nem vagyok a szervezett utazások híve, mert jobban szeretem a saját magam tempójában felfedezni a dolgokat, most mégis elcsábultam erre a horvátországi túrára. Egy nap leforgása alatt megtettem 1000 kilométert, majd gyalogoltam a helyszínen még 15-öt mínusz 10 fokban. Csak azért, hogy lássam jégbe zárva a világörökség részét képező Plitvicei-tavakat. A január végi, magyar sajtót is bejáró jégvarázs hangulat február végére már picit alábbhagyott, de azért még így is lenyűgöző látványt nyújtott a jégcsapok között lezúduló vízesések és csobogók sokasága.
A Plitvicei-tavakról
A Plitvicei-tavak 1979-án került fel az UNESCO világörökségi listára, amellyel Európa legrégebbi védett helyszínei közé tartozik. A közel 30.000 hektáron elterülő nemzeti park területén 16 kisebb-nagyobb türkiz színű tó és számtalan vízesés található. Közülük a leghíresebb a Veliki slep, azaz a nagy vízesés. A maga 78 méteres magasságával a zuhatag nemcsak a park, hanem egész Horvátország legnagyobb vízesésének számít.
A parkot minden évben rekordszámú turista keresi fel (tavaly 1,7 millióan), és nyáron gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyian vannak. Viszont télen, a csípős hidegnek köszönhetően szerencsére nagyon kevés ember vállalkozik arra, hogy a parkba látogasson. Így ilyenkor háborítatlanul csodálhatjuk meg az erdős hegyek között meghúzódó vízeséseket.
A Plitvicei-tavak télen
Biztos, ami biztos alapon, magamra húztam három réteg ruhát. Plusz az Izlandon vásárolt kétujjas kesztyűmet is felvettem, ami kályhameleg és korábban nagyon jó szolgálatot tett extrém hidegben. Ám minden óvintézkedés ellenére is úgy éreztem, hogy lefagynak az ujjaim. Amikor levettem a védőöltözetemet egy-egy fotó kedvéért, vagy épp a pufajkámat tettem félre, hogy ne csak olyan fotó készüljön rólam, amin úgy érzem magam és úgy is nézek ki, mint egy hóember. Hideg időben jótanács: ha úgy érzed, hogy elfagytak az ujjaid, sose próbáld felmelegíteni egy kandalló mellett. Vagy ráengedni langyos vizet, mert akkorára dagadnak, mint egy virsli, mindezt égető fájdalommal kísérve. Személyes tapasztalat, én megpróbáltam és nem volt bölcs dolog.
A park 80%-án vadregényes erdő terül el, amely olyan védett állatfajoknak ad otthont, mint a medve vagy a farkas. Mi szerencsére egyikkel sem találkoztunk, csak a tavon úszkáló tőkés récékkel. Ők bezzeg cseppet sem érezték hidegnek a mínusz 8 fokot és vígan napfürdőztek az azúr és türkiz színben játszó tó felszínén.
Közlekedés a parkon belül
Ha már a tavaknál tartunk, a park területén működik egy komp, amely a megvásárolt belépőjeggyel ingyenesen vehető igénybe és segítségével el lehet jutni a távolabbi vízesésekhez is. Feltéve, ha nem fél óránként indul és nem mondják azt, hogy kérem szépen a park felső részébe nem közlekedik, mert az a téli időszakban le van zárva. Még szerencse, hogy vállalkozó kedvű barátokkal felvértezve mentem a túrára, akik nem riadtak vissza attól, hogy megpróbáljunk végigsétálni egy 8 km-es úton, amire a helyi információs ponton azt mondták, le van zárva a turisták elől. A busszal érkező csapat 98%-a beletörődött ebbe, de én úgy voltam vele, hogy nem azért utaztam 1000 kilométert, hogy lássak egy darab 78 méteres vízesést és a park többi részébe ne tudjak felmenni. Ha jégpáncél, sziklaomlás, vagy bármi természeti csapás van menet közben, legfeljebb visszafordulunk, de legalább próbáljuk meg. És milyen jól tettük!
A lezárás hátterében ugyanis semmi más egyéb nem állt, minthogy az út egyik oldalán felbontották az aszfaltot és emiatt megközelíthetetlennek nyilvánították a park egész felső szakaszát. Így történt, hogy kalandos és járatlan úton, de végül eljutottunk a jégbe zárt csodavilágba. Oda, ahol a víz a kék minden színében játszó jégcsapokon keresztülhaladva lassan csordogált a gyűjtőmedencékbe és ahol a nap sugarai még erőtlenül, de kitartóan hirdették, hogy itt a tél vége. Fáradozásunkért cserébe a természet mintha üzenni szeretett volna. Az egyik vízesés előtt egy szivárvány rajzolódott ki, amelyet megpillantva máris elkezdtem magamban dúdolni a dalt:
“Valahol a szivárvány felett
A kék madarak repülnek.
És azok az álmok, amikről álmodtál
….. ez az, ahol megtalálsz engem.”
