Külföld

Gozo, az öröm szigete

2019. március 28.

Azt tartja a mondás, hogy aki Gozo szigetét nem látta, az semmit sem látott Máltán. Ezzel azért vitába szállnék, de tény, hogy az öröm szigetének is nevezett Gozo a Földközi-tenger egyik gyöngyszeme. Az itthoniból a mediterrán tavaszba, egészen pontosan Máltára szöktem, amelynek neve hallatán a legtöbb embernek a keresztes lovagok, vagy a máltai lovagrend jut az eszébe. Nekem ez a felsorolás azóta kiegészült a bal oldali közlekedés és dupla körforgalmak körüli bonyodalmakkal, amelyek a kezdeti pillanatokban adtak okot némi izgalomra. Bármennyire is pici a sziget a maga 316 km2-vel, az ember, ha rövid időn belül sokat szeretne látni, akkor mindenképp ajánlatos autót bérelni. Szerencsére pár óra vezetés után a kezdeti sokk alábbhagyott és tudtam élvezni az elém táruló panorámát és zöldellő tájat. Merthogy Málta a sziklás domborzata ellenére tavasszal nagyon is üdítő látványt nyújt és úton-útfélen nyíló mezei virágok tarkítják az utakat. A virágokat meglátva a gyerekkori énem bizony előjött, és nem tudtam megállni, hogy ne szedjek belőlük legalább egy csokorra valót.

Gozo szigetére az autóval való egyetlen eljutási lehetőségét komp kínálja, amely száznál is több jármű elnyelésére alkalmas és fél óránként jár a szigetek között. A többszintes monstrum gyomrában való eligazodás okozott némi galibát, ugyanis nem ott volt a kocsi, ahol hagytam, de a fedélzeten lévő kávézó és kilátóterasz bőven kárpótolt ezért a kellemetlenségért. A mindössze 14 km hosszú Gozo szigetéhez közeledve elénk tárul Mgarr városának lenyűgöző panorámája. A sziget mai nevét, ami spanyolul örömöt jelent, 1282-ben kapta a megszálló kasztíliaiaktól, de már előtte is évezredeken keresztül lakott volt. Valószínűleg őseinket más látvány fogadta, mint a hegy tetején álló és jelenésekről elhíresült Lourdes kápolna, alatta a homokkőből épült egységes településképpel, ám természeti szépségei a szigetnek a mai napig elvitathatatlanok.

Sajnos a sziget legismertebb képződményét, az Azúr-ablakot, a tenger felett átívelő boltíves sziklafalat, már nem láthattam, az ugyanis 2017-ben erózió következtében összeomlott. Búvárként ugyan megnézhetném még az egykori szikla maradványait a víz alatt a 2. világháborúban elsüllyedt tengeralattjárókkal együtt, ám erre márciusban nem volt épp a legideálisabb az időjárás. A boltív hiánya azonban cseppet sem rontott a tengerparton való sétálás élményén, ahol legalább két órán keresztül hallgattam a sziklába csapódó hullámok hangját és tenger morajlását a reggeli napsütésben. Közben pedig megcsodáltam a sziklák között épp szirmukat bontogató növényeket, amelyek dacolva a széllel és a sós vízzel büszkén hirdették, hogy itt a tavasz. Hiába, az életet nem lehet megállítani, mindenhol utat tör magának.

Az élet ugyan eltűnik néha megmagyarázhatatlan oknál fogva Gozo szigetéről, de rövid pihenőt követően újból megjelenik. Ezeknek a rejtélyes időknek ékes példái Ggantija romjai, amelyek a világ második legrégebbi (az első a török Göbekli Tepe), emberi kéz alkotta, szabadon álló építményei. Ezen jelzők mindegyike önmagában is elég beszédes, de ha hozzáteszem, hogy ezek a templomok több mint 1000 évvel korábban épültek, mint az egyiptomi piramisok, vagy az angliai Stonehenge, akkor el lehet képzelni, hajdanán milyen virágzó és fejlett élet létezhetett itt. Időszámításunk előtt 3600 körül vette kezdetét a megalitikus kultúra Máltán, amelynek emlékét Ggantija mellett további öt templom (Ħaġar Qim, Mnajdra, Ta’ Ħagrat,Ta’ Skorba és Tarxien) őrzi és együttesen képezik az UNESCO Világörökség részét.

A hét méteres magasságot is meghaladó templomok korallmészkőből és egy darabból épültek. Számomra elképesztő teljesítményt feltételez, hogyan jutottak el a 10 km messze lévő tengerparttól ezek az óriási kövek egy hegy tetejére. Bár tudósok szerint a szállítást valószínűleg azokkal a görgőnek használt kövekkel oldották meg, amelyeket nem messze a helyszíntől találtak, nekem akkor is talány az egész. A templomok hajdanán fedettek lehettek és a belsejében lévő oltárok, valamint használati eszközök arra engednek következtetni, hogy nem feltétlen csak vallási, hanem a mindennapok rituális helyszínéül is szolgáltak. Ggantija mellett volt szerencsém ellátogatni egy másik monolitikus templomba is, Tarxienbe, amelyről szintén hoztam egy képválogatást nektek.

A máltai templomcivilizációs korszak nemcsak építészetileg volt nagyon fejlett, hanem valószínűleg társadalmilag is, hiszen léteznie kellett egy nagyobb hatalmú csoportnak, amely irányította az építkezés műveleteit és a kézműveseket, akik mindenféle kötőanyag nélkül ekkora épületeket tudtak emelni. A mai napig rejtély övezi, hogy az időszámítás előtti 2500-as években hogyan és miért tűnt el egy ilyen fejlett civilizáció és kultúra, amely templomok sokaságát emelte a szigeten. Különböző elméletek láttak napvilágot, miszerint külső támadás, környezeti változás, vagy más ok miatt hagyták el az itt élő emberek a lakhelyüket. Mindenesetre az tény, hogy i.e. 2500 után nem találtak olyan régészeti leleteket, amelyek bármilyen összefüggésbe hozhatóak a templomépítő, megalitikus kultúrával.

Az időben ugorva jó 3000 évet egy másik jelentős korszak vette kezdetét Gozo szigetén, amikor is a mészkőplató közepén álló hegyen elkezdtek egy erődöt építeni, hogy onnan a sziget nagy része belátható legyen, beleértve a tengerpartot is.  Ez a magaslati hely, hasonlatosan a mi Gellért-hegyen lévő erődítményünkhöz, a Cittadella nevet viseli, amely fellegvárat jelent. A máltai Cittadella azonban a miénknél jó 300 évvel idősebb; keskeny sikátoraival, templomaival és bűbájos sárga mészkőépületeivel pedig máig hűen megőrizte egykori, középkori jellegét az évszázadok viszontagságai során. Sajnos több földrengés is sújtotta a térséget, legutoljára 1963-ban, amelynek következtében az erőd falain belül számos épület megrongálódott. A helyreállítások azóta is folyamatosan zajlanak, lépten-nyomon találkozni ennek nyomával a város területén. A folyamatnak szerencsére elég nagy löketet adott, amikor 1998-ban az UNESCO világörökségi várólistára vette az erődöt, ám a végső elismerés még várat magára.

Ma a Citadella leginkább a nemzeti örökség szerepét tölti székesegyházával, püspöki palotájával, bíróságával, megmaradt lakóházaival együtt és leginkább múzeumoknak, valamint szabadtéri rendezvényeknek ad otthont. Illetve szuper kávézók helyszínének is, amit ha az ember ott jár, feltétlen ki kell próbálni. Nincs is annál jobb, mint egy hangulatos teraszon meginni egy kávét egy finom sütemény kíséretében. Vagy sétálni a régi város falai között, gyönyörködni a sziget panorámájában és álmodozni. Mert álmodozni jó dolog. Hinni valamiben pedig még annál is jobb. Én például mindig hittem abban, hogy meggyógyulok a betegségemből és megerősödve egy új, csodás élet vár rám. A szigeten barangolva és látva a sok természeti, történelmi csodát, úgy érzem, az univerzum meghallgatta az imáimat. Gozo számomra is az öröm szigete lett.

Ne maradj le semmiről! További képekért és történetekért kövesd a Facebook és Instagram oldalamat!

Ezek is érdekelhetik