Épp a napokban értem haza Borneóról, még élénken kavarognak bennem az emlékek. Fantasztikusan gyönyörű és (sajnos már nem) érintetlen része a Földnek, ahol az esőerdő és a 4000 méteres hegyek ugyanúgy megférnek egymással, mint a különböző népcsoportok, akik a szigeten osztozkodnak. Erről is lesz később bejegyzés, de még ülepednie kell a milliónyi színnek, illatnak és vizuális emléknek, egy picit még megtartom magamnak őket.
A jet-lag miatti éjszakai nem alvás közben ránéztem az ágyammal szemközti falon lévő világtérképre és azon gondolkoztam, vajon vissza tudom-e idézni, hogy mikor utaztam életemben először valahova. Nem, nem arra gondolok, amikor a szlovákiai rokonainkhoz mentünk ki látogatóba Kassa környékére és a határátkelőn árgus szemekkel strázsáló fináncok elől próbáltuk eldugni a Deli csokit és a tornacipőt a Trabant minden titkos szegletébe, nehogy elkobozzák.
A szó klasszikus értelmében vett első utazásomat egyébként pont a már fentebb említett szlovákiai rokonoknak köszönhetem. A rendszerváltást követő nyáron egy nagyobb baráti társasággal Konstancába, Románia felkapott fekete-tengeri üdülőhelyére utaztak és felvetették, menjünk mi is velük. Emlékszem mennyire lenyűgözött 9 évesen a tenger látványa és hullámzása. Lelkesen gyűjtöttem a partra sodort kagylódarabokat, hogy hazatérve nyakláncot vagy karkötőt készítsek belőlük. Erre aztán végül nem került sor és ma már a kagylódarabok sincsenek meg. A Kodak 24 és 36 kockás filmből előhívott és megfakult családi fotók mellett egy dolog azért megmaradt bennem: egy tengerparti, utcai rajzoló által készített színes portrékép, ami borzasztóan sikerült, de egy dobozban máig őrzöm a nyaralás emlékét.
